Június 4-e, a trianoni "békeszerződés", pontosabban diktátum évfordulója, 2010 óta a nemzeti összetartozás napja is. Amikor a 15 milliós magyarságról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk azokról az elcsatoltakról, akik Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, a Délvidéken, vagy éppen az Őrvidéken úgy váltak egyik pillanatról a másikra egy idegen állam megtűrt vagy éppen üldözött népévé, hogy ők ezt a legkevésbé sem akarták, nélkülük döntöttek róluk.
Bár ahogy József Attila írja, "a harcot békévé oldja az emlékezés", a trianoni béke hatása számunkra mind a mai napig fájó. S csak remélni lehet, hogy egyszer eljutunk arra a pontra, amikor a politika már nem tud ellentétet gerjeszteni a Kárpát-medence népei között. Addig is, amíg ez az idő bekövetkezik, ezen a napon megemlékezünk az elcsatolt magyarságról. De illik itt gondolni azokra a magyarokra is, akik nem a trianoni diktátumnak köszönhetően szakadtak el Magyarországtól, hanem a történelem viharai sodorták őket messzire, akár Dél-Amerikába, az USÁ-ba, vagy éppen Ausztráliába.
Emlékeztessen bennünket ez a nap arra, hogy mi, magyarok, éljünk akárhol ebben a világban, összetartozunk. Közös az anyanyelvünk (s nem csupán az elfogultság mondatja velem, hogy a világ legszebb, egyben legnehezebb nyelve), a kultúránk, történelmünk, s a hagyományaink. Mindezekre joggal lehetünk büszkék, magyarnak lenni valóban hivatásunk.
Ne feledjük a tanulságot: igenis, legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk! Ahogy a magyarság részét képezik a székelyek, csángók, felvidékiek, vajdaságiak egyaránt. Éljen bárhol egy honfitársunk, amíg magyarnak vallja magát, addig összetartozunk!