200 éve, 1823. január 22-én született meg nemzeti Himnuszunk szövege. Az évfordulóra a 4. osztályos lányok versmondásával, tanulóink alkotásaival, valamint Korzenszky Richárd atya gondolataival emlékezünk.
Van egy álmom. Évek óta arról álmodom, de nagyszerű volna, ha az évnek legalább egyetlen napján mindenki, aki magát magyarnak vallja, együtt énekli a Himnuszt. Azt az éneket, amely több, mint a szövege és több, mint a dallama. Azt az éneket, ami kifejezi, hogy együvé tartozunk. Hogy közös a múltunk, hogy közös a jelenünk és hogy lesz közös jövőnk. Mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt…”
Van egy rémálmom, ami nem ritkán valósággá válik. Együtt vagyunk, hogy ünnepeljünk, s elhangzik a felszólítás: „Most pedig hallgassuk meg a Himnuszt!” Egészen más meghallgatni és egészen más együtt énekelni. Az egyikben furcsa elkülönülés vagy elkülönítés rejlik, a másikban a közösséggé formálódás csodája tapasztalható meg.
Van egy álmom: hogy legalább a polgári év fordulóján, Szilveszter napjának éjjelén, mikor „az év mint homokóra, fordul” – olyan hangfekvésben szólalna meg ez a megrendítő erejű szöveg és dallam, hogy mindenki, fiatalok és öregek, férfiak és nők, határon innen és határon túl, együtt tudnák énekelni.
Együtt. A kultúrának valahol itt van a lényege. Mert itt van valahol az emberségnek, az emberi létnek is a lényege. Senki sem sziget. A másik ember nélkül senki sem vagyok. Apám és anyám nélkül nem jöhettem volna a világra. Beszélni nem tanultam volna meg, ha előbb meg nem szólítanak. Mosolyogni nem tudnék, ha rám nem mosolyogtak volna.
Új világban élünk. Sokak számára nemcsak idegen, de idejét múltnak is tűnő, ha arról beszélünk, hogy a magyarság: érték. Hogy érték az anyanyelv, aminek a segítségével birtokba vettem a világot, hogy érték a népdalaink, népmeséink világa, hogy táncaink, viseleteink üzenetet hordoznak. Sokan érzik úgy, hogy a globalizációnak mondott világjelenségben semmi értelme nincs ragaszkodni ahhoz, amit az elmúlt sok-sok évszázad értékként felhalmozott. Vannak, akiknek ez érték, vannak, akik számára fölösleges teher, amitől szabadulni kellene, hogy alkalmazkodni tudjunk külső elvárásoknak. S megfeledkezünk arról, hogy ezek az elvárások egy furcsa, világot uralni akaró pénzvilág elvárásai, nem pedig emberi értéket és életet szolgáló tényei.
1941-ben írta le Márai Sándor a következő mondatot: „A politikai térképen Európa nemzeti atomokra bomlott, a szellemi, ízlésbeli térképen egyre nagyobb egységgé szürkült.” (Kassai őrjárat, 102.o.) Azóta elmondhatjuk, hogy a nemzeti atomok helyett európai uniós szabvány-egység van kialakulóban, az ízlésbeli térképen pedig az egyre nagyobb szürkeség sokszorosan megtapasztalt valóság.
Európainak lenni nem annyit jelent, hogy feladjuk azt, ami a mi sajátosságunk. Az európaiság egyúttal sokszínűség is. Ma is időszerűek Babits mondatai az „Örökkék ég a felhők mögött” című írásából:
„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!
Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen!”
A kultúra közösséget teremt. Jelenvalóvá teszi a közösséget a múlttal: történelmünk van. Ne akarjuk a múltat ismét végképp eltörölni! És akik ugyanazt a történelmet tudják magukénak vallani ma, azok közösségben vannak egymással.
Vannak azonban, akiknek érdekeit sértik a közösségek. A közösségben, a családban nem apátlanul-anyátlanul felnövő ember erősebb. A történelmi múltjával tisztában lévőnek vannak gyökerei. Az azonos kultúrát magukénak vallók összetartoznak. A közösségben élő ember, akinek van hazája, van anyanyelve, nemzeti kultúrája, nemzeti öntudata, kevésbé manipulálható.
„Minden egyes nyelvileg és morálisan egységes közösség sorsa végső soron bizonyos elsődleges strukturáló eszmék fennmaradásán múlik, melyek körül az egymást követő nemzedékek egybeforrnak” – olvassuk S.P. Huntington „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című munkájában. Meggyőződésem, hogy nem túlzás arról beszélnünk, hogy jövőnk, sorsunk attól függ, akarjuk-e, képesek vagyunk-e erősíteni a közösségeket.
Társadalmunk egyre inkább a mértéktelenség felé halad. Sokan éppen a mértéktelenséggel válnak nem kevesek számára mértékadóvá, mintává. Ha nem találjuk meg újra a mértéket, elpusztulunk. Magyar kultúránk gyökerei meggyőződésem szerint nem választhatók el a kereszténység kultúrájától. Vissza kell találnunk újra a gyökerekhez, újra fel kell fedeznünk kultúránk gyökereit.
A már idézett Márai Sándortól néhány sor, ugyancsak 1941-ből:
„Az emberi élet legmélyebb tartalma a kultúra, amely nem képek, könyvek és zenedarabok összessége, hanem életforma. Az író mindig építi és összetartja a kultúrát, a politikus csak hangot ad egy kultúra válságának.” „…beárad szobánkba, életünkbe, lelkünkbe, az a zavaros és sekélyes ál-műveltség, mely nagyobb veszély egy kultúra számára, mint a műveletlenség.” (115.o.)
Mondhatjuk-e, hogy válságban van kultúránk? Mondhatjuk-e, hogy válságban van társadalmunk? Mondhatjuk-e, hogy „pusztulunk, veszünk, s mint oldott kéve, széthull nemzetünk?”
Széthull, ha hagyjuk kábítani magunkat a ránk zúdított ál-világgal, ha elfogadjuk, hogy nincs értelme az áldozatnak: ha nem merjük többé életünket adni barátainkért, hanem inkább a meg nem születő gyermekeket – vagy éppen hazánkat - áldozzuk fel a pillanatnyi anyagi jólétért. Széthullunk, elpusztulunk, ha nem vesszük tudomásul, hogy kivétel nélkül minden magyaré ez az ország, nem pedig kevés kiváltságosé.
Van egy álmom. Arról álmodom, hogy mindenki, aki magát magyarnak vallja, együtt tudja énekelni a Himnuszt. Van egy álmom: minden magyar nem csak tudja, hanem énekeli is együtt a Himnuszt. Mert meggyőződésünk, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…” - s „hogy ész, erő s oly szent akarat / hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt.”
Ha merjük vállalni magyar kultúránkat a globalizálódó világ Európájában, lesznek közösségeink. Elszigetelt, kiszolgáltatott, kiábrándult, magukra hagyott emberek országa helyett újra közösségek országa lehetünk. Érett, egészséges emberek nemzete. Tudva, hogy fontos az anyagi jólét, de nem az anyagi gazdagság tesz boldoggá. Hanem az, hogy szertenézve honunkat leljük a hazánkban. Mert itt vagyunk otthon. Ez a mi hazánk.
Korzenszky Richárd
Tanulóink további rajzai a Himnusz galériában!